A pokol az embertől meleg
(Fazakas Csaba képei elé...)
Fazakas Csaba képei nem sok kétséget hagynak afelől, hogy a képek születése közben az alkotó egyszerre volt igen intenzív fizikai és érzelmi állapotban. Különleges hangulatot tükröznek ezek a képek: a művész birokra kel saját világával, amely világ nyugtalanító. Nem hagynak a munkák kétséget afelől sem, hogy bennük egy pontosan körülírható, akár érzelmekkel, akár tapasztalattal alátámasztható emberi, társas kapcsolatrendszer részletei tűnnek fel. És afelől sem, hogy ezek mind aktuálisak! Az ítélet, ami a munkákban megfogalmazódik, nem tűnik megalapozatlannak. Egy korlátolt világ írni, olvasni, fogalmakban gondolkodni bajosan és szívszorítóan képes ázalékai. S ez nem mindig vidám: Az egyén küzdelme saját határainak reménytelen átlépéséért.
A művészet eredeti küldetésével egyidős ez a harc, ha más-más kellékek eltérő tömegű alkalmazásával folyik is.
Ezen festői művek furcsasága, hogy a kérdés: „milyen az ember” még nem tétetik itt fel. Miért? Mert Fazakas Csabát e sorozatban túlságosan is leköti a „ki az ember” talánya. És az elsődleges probléma megoldása előtt kockázatos annak tényét és tartalmát feltételül magától értetődőnek tekinteni egy másodlagos jelentőségű részletmozzanat, a „milyenség” kibontásával.
Az ember lehet akármilyen. Ha létezik, ha van. Stíluskritikai alapon is biztonsággal állapíthatjuk meg, hogy segíti őt a kérdés szabatos megválaszolásában mindaz, amit iskolái révén Bukarest, Bécs és az osztrák akcionizmus, majd új-expresszionizmus adni tudott a számára. Nem példa nélkül való tehát, ha ezeken a művészettörténeti értékű tájakon az evolúció már-már zoológiai irányba visszaforduló stációit valószínűsítjük.
Úgy tűnik, hogy Fazakas Csaba művészetében a biológiai evolúció periodikus viselkedéseinek tapasztalatokkal nem ellenkező paramétereit választotta ki. Ezekből következik. az előre jelezhetőség elvesztése is. A közelmúltban alkotott festményeken a figurák, alakok ornamensbe hajló láncai a kaotikus mozgások részletesebb megfigyelése mellett a határozatlanság felerősödését is jelzik. A jelenségek alakulása rendkívül érzékeny a kiinduló állapotra. És ez – mint említettük - rokon az instabilitás jelenségével.
Az ilyen abszurd elképzelések nem haszontalanok! Mindig frissebben vezetnek vissza a valósághoz, amelynek újra teremtését a maga sokszor furcsa módszereivel a művész elvégzi.
Ennek a valóságrekonstrukciónak tartalmi elemeit az alakok és ábrák „mögöttesei”, a látványtól lehetséges eltávolodás lehetőségei pedig a formáját adják. A fotó ritkán mutatja a mélységet, a vízió önkénye ritkán azonosítható a tükör szabatosságával.
Fazakas Csaba fekete fehér redukcióban, a szürke átmeneteiben megfogalmazott képei sokszorosan megszűrt valóságok mögöttes, titokzatos eseményeiről szólnak. Nincsenek attribútumai bennük történelmi kornak és evvel megfosztja magát attól, hogy iróniával vethesse össze a lét szükségleteit a szükségletek kielégítésének modern apparátusaival. Marad az attribútumok nélkül is hatékony szűkszavúság, eszköztelenség. A festés és rajzolás gesztusokban oldott önértékű megnyilvánulásai, amik a létezés alapvető szerveződéseit firtatják. A tengerből kikapott élő hal egy akár embert is mintázó halász markában, a nemzést követő idegenség a pillanatokkal korábban összeforrt testekben, a dévaj ösztönök, lázas vágyak, vágytalan ágyak ismerős-ismeretlen világa. Nemcsak emberi dimenziók ezek! Az asszimiláció, az anyagcsere, ozmózisok és turgornyomások egyetemesen érvényes viszonylatai, amelyek között szinte véletlenszerűnek hat egy-egy emberhez, társas kapcsolataihoz tapadó vonás.
Aknai Tamás
művészettörténész
(Fazakas Csaba képei elé...)
Fazakas Csaba képei nem sok kétséget hagynak afelől, hogy a képek születése közben az alkotó egyszerre volt igen intenzív fizikai és érzelmi állapotban. Különleges hangulatot tükröznek ezek a képek: a művész birokra kel saját világával, amely világ nyugtalanító. Nem hagynak a munkák kétséget afelől sem, hogy bennük egy pontosan körülírható, akár érzelmekkel, akár tapasztalattal alátámasztható emberi, társas kapcsolatrendszer részletei tűnnek fel. És afelől sem, hogy ezek mind aktuálisak! Az ítélet, ami a munkákban megfogalmazódik, nem tűnik megalapozatlannak. Egy korlátolt világ írni, olvasni, fogalmakban gondolkodni bajosan és szívszorítóan képes ázalékai. S ez nem mindig vidám: Az egyén küzdelme saját határainak reménytelen átlépéséért.
A művészet eredeti küldetésével egyidős ez a harc, ha más-más kellékek eltérő tömegű alkalmazásával folyik is.
Ezen festői művek furcsasága, hogy a kérdés: „milyen az ember” még nem tétetik itt fel. Miért? Mert Fazakas Csabát e sorozatban túlságosan is leköti a „ki az ember” talánya. És az elsődleges probléma megoldása előtt kockázatos annak tényét és tartalmát feltételül magától értetődőnek tekinteni egy másodlagos jelentőségű részletmozzanat, a „milyenség” kibontásával.
Az ember lehet akármilyen. Ha létezik, ha van. Stíluskritikai alapon is biztonsággal állapíthatjuk meg, hogy segíti őt a kérdés szabatos megválaszolásában mindaz, amit iskolái révén Bukarest, Bécs és az osztrák akcionizmus, majd új-expresszionizmus adni tudott a számára. Nem példa nélkül való tehát, ha ezeken a művészettörténeti értékű tájakon az evolúció már-már zoológiai irányba visszaforduló stációit valószínűsítjük.
Úgy tűnik, hogy Fazakas Csaba művészetében a biológiai evolúció periodikus viselkedéseinek tapasztalatokkal nem ellenkező paramétereit választotta ki. Ezekből következik. az előre jelezhetőség elvesztése is. A közelmúltban alkotott festményeken a figurák, alakok ornamensbe hajló láncai a kaotikus mozgások részletesebb megfigyelése mellett a határozatlanság felerősödését is jelzik. A jelenségek alakulása rendkívül érzékeny a kiinduló állapotra. És ez – mint említettük - rokon az instabilitás jelenségével.
Az ilyen abszurd elképzelések nem haszontalanok! Mindig frissebben vezetnek vissza a valósághoz, amelynek újra teremtését a maga sokszor furcsa módszereivel a művész elvégzi.
Ennek a valóságrekonstrukciónak tartalmi elemeit az alakok és ábrák „mögöttesei”, a látványtól lehetséges eltávolodás lehetőségei pedig a formáját adják. A fotó ritkán mutatja a mélységet, a vízió önkénye ritkán azonosítható a tükör szabatosságával.
Fazakas Csaba fekete fehér redukcióban, a szürke átmeneteiben megfogalmazott képei sokszorosan megszűrt valóságok mögöttes, titokzatos eseményeiről szólnak. Nincsenek attribútumai bennük történelmi kornak és evvel megfosztja magát attól, hogy iróniával vethesse össze a lét szükségleteit a szükségletek kielégítésének modern apparátusaival. Marad az attribútumok nélkül is hatékony szűkszavúság, eszköztelenség. A festés és rajzolás gesztusokban oldott önértékű megnyilvánulásai, amik a létezés alapvető szerveződéseit firtatják. A tengerből kikapott élő hal egy akár embert is mintázó halász markában, a nemzést követő idegenség a pillanatokkal korábban összeforrt testekben, a dévaj ösztönök, lázas vágyak, vágytalan ágyak ismerős-ismeretlen világa. Nemcsak emberi dimenziók ezek! Az asszimiláció, az anyagcsere, ozmózisok és turgornyomások egyetemesen érvényes viszonylatai, amelyek között szinte véletlenszerűnek hat egy-egy emberhez, társas kapcsolataihoz tapadó vonás.
Aknai Tamás
művészettörténész