Erósz és Thanatosz násza
Fazakas Csaba képzőművész nevét, munkásságát idehaza még kevesen ismerik, ám akik látták a Galéria IX-ben legújabb képeit, aligha értik, hol rejtőzködött mostanáig. A falakon drámai erejű fekete-fehér festmények sorakoznak. Hajdan Goya, Picasso és Saura – no nem a filmrendező, hanem testvére, Antonio – víziói gyakoroltak rám ily erős hatást.
Az „üss vagy fuss” ősi parancsa gyomorszájamat szorítja… E speciális „tükörteremben” a divatlapok és reklámok művi szépsége helyett valami ősi, zsigeri igazsággal szembesülünk: terebélyes Willendorfi Vénuszok, inas corpusok, ijesztő árnyéklények mindenütt. A túl esztetizált, plasztikázott valóság helyett Erósz, phallosz és Thanatosz posztmodern szentháromsága holmi profán imaként hat. A sötétből kibomló figurák egyre valóságosabbnak tűnnek: kéjesen esznek, mohón szeretkeznek, sóváran vágyakoznak, s végül unottan elpihennek. Felhorgadó vágyak, ölelkezések, párhuzamos létek, holdarcú lények… és végül a magány bizonyossága. Bukott angyalok falják fel Krisztus testét, s vele a megváltás ígéretét. Kormos szárnyaikkal már nem repülnek, Ikarosszal sem versengenek – itt ragadtak köztünk.
– De ha az angyalok emberré lesznek, mivé leszünk mi, emberek? Elméletben persze nekünk is megadatik a felemelkedés vagy lesüllyedés alternatívája. A fény felé törünk vagy a szörnyű nihilbe süppedünk. S bár menekülésre van remény, az egzisztenciális félelem és szorongás mindinkább erőt vesz a hitehagyott modern emberen. Mammon rabszolgáiként méltóságunk utolsó morzsáit is elveszítjük. Mítoszok helyett köznapi hazugságok silányítják létünket. Vesztünkbe rohanó percemberekként mintha felednénk, hogy Erósz és Thanatosz nászából szenvedély és szenvedés egyaránt születhet.
Éjfekete foltok, vibráló rezdülések, lágypuha szürkeségek, világító fehérségek… a lecsorgó festék megdermedt útja mellett a visszakapart vonalak idegszálas feszülése… kemény és lágy, sötét és világos, merev és hajlékony szinte táncol, sikolt. Fazakas Csaba képein csenddé szelídülő extázis, élet- és halálvágy, fény és sötétség váltják egymást. Csak egy par excellence grafikus képes lemondani a színek mágikus erejéről, hogy szórt figyelmünket a lényegre fókuszálja. A harmónia mindörökre (?) elveszett – a kínai kalligráfia évezredes esztétikáját felülírja Pollock és a graffitik zaklatott világa.
Egy túlvilági kávéház füstös asztalánál Picasso, Miró, Klee és Dubuffet cinkosan összekacsint: – No, nézd csak! Nem is olyan rossz ez a Csaba gyerek! A „periférikus művészet” felfedezőitől ez persze komoly dicséret, mivel az afrikai maszkok, a gyermek rajzok, illetve a naiv művészek és elmebetegek alkotásait kisajátítva és a grand art-ba beemelve mégis csak ők forradalmasították a 20. századi képzőművészetet. Újítószellemű pályatársaikkal vállvetve egy gyökeresen megváltozott világhoz teremtettek adekvát, új esztétikát. A századelő és a második világháború utáni művészgenerációkhoz hasonlóan most az ezredforduló művészei is komoly kihívással kénytelenek szembesülni. Infláció, recesszió; szegregáció, diszkrimináció… növekvő erőszak mindenütt. Igazán büszkék lehetünk; szép, új világot teremtettünk. A gazdasági világválság és a globális klímaváltozás fenyegető réme rávetül a modern ember életére. Egocentrizmusunk törvényszerű következményei talán még időben ébresztenek rá bennünket, hogy mit is veszíthetünk. A tudomány és a művészet – jó esetben –egymás szövetségesei lehetnek. Míg az egyre táguló lehetőségek, vadonatúj technikai csodák birtokában a fiatal generáció részint még a kísérletezés útját járja, a váteszi szerepet az érettebb művész vállalja magára.
Az erdélyi születésű, Bukarestben és Bécsben iskolázott Fazakas Csaba – klasszikus képzettsége dacára – az expresszívebb irányzatok és az art brut elkötelezett híve. Ecsetje nyomán ez a „durva, meg nem szelídített, rejtőzködő művészet” is átlényegül. Pszichológiai, terápiás tanulmányiból – és persze saját élményeiből, tapasztalataiból – merítve nyers őszinteséggel, ám kvalitásos művészi eszközökkel tudósít az egyik legizgalmasabb színtérről: az ember belső világáról. Már csak az a kérdés, hogy hajlandók vagyunk-e követni őt és bátran szembenézni – önmagunkkal.
Sárosdy Judit
művészettörténész
Fazakas Csaba képzőművész nevét, munkásságát idehaza még kevesen ismerik, ám akik látták a Galéria IX-ben legújabb képeit, aligha értik, hol rejtőzködött mostanáig. A falakon drámai erejű fekete-fehér festmények sorakoznak. Hajdan Goya, Picasso és Saura – no nem a filmrendező, hanem testvére, Antonio – víziói gyakoroltak rám ily erős hatást.
Az „üss vagy fuss” ősi parancsa gyomorszájamat szorítja… E speciális „tükörteremben” a divatlapok és reklámok művi szépsége helyett valami ősi, zsigeri igazsággal szembesülünk: terebélyes Willendorfi Vénuszok, inas corpusok, ijesztő árnyéklények mindenütt. A túl esztetizált, plasztikázott valóság helyett Erósz, phallosz és Thanatosz posztmodern szentháromsága holmi profán imaként hat. A sötétből kibomló figurák egyre valóságosabbnak tűnnek: kéjesen esznek, mohón szeretkeznek, sóváran vágyakoznak, s végül unottan elpihennek. Felhorgadó vágyak, ölelkezések, párhuzamos létek, holdarcú lények… és végül a magány bizonyossága. Bukott angyalok falják fel Krisztus testét, s vele a megváltás ígéretét. Kormos szárnyaikkal már nem repülnek, Ikarosszal sem versengenek – itt ragadtak köztünk.
– De ha az angyalok emberré lesznek, mivé leszünk mi, emberek? Elméletben persze nekünk is megadatik a felemelkedés vagy lesüllyedés alternatívája. A fény felé törünk vagy a szörnyű nihilbe süppedünk. S bár menekülésre van remény, az egzisztenciális félelem és szorongás mindinkább erőt vesz a hitehagyott modern emberen. Mammon rabszolgáiként méltóságunk utolsó morzsáit is elveszítjük. Mítoszok helyett köznapi hazugságok silányítják létünket. Vesztünkbe rohanó percemberekként mintha felednénk, hogy Erósz és Thanatosz nászából szenvedély és szenvedés egyaránt születhet.
Éjfekete foltok, vibráló rezdülések, lágypuha szürkeségek, világító fehérségek… a lecsorgó festék megdermedt útja mellett a visszakapart vonalak idegszálas feszülése… kemény és lágy, sötét és világos, merev és hajlékony szinte táncol, sikolt. Fazakas Csaba képein csenddé szelídülő extázis, élet- és halálvágy, fény és sötétség váltják egymást. Csak egy par excellence grafikus képes lemondani a színek mágikus erejéről, hogy szórt figyelmünket a lényegre fókuszálja. A harmónia mindörökre (?) elveszett – a kínai kalligráfia évezredes esztétikáját felülírja Pollock és a graffitik zaklatott világa.
Egy túlvilági kávéház füstös asztalánál Picasso, Miró, Klee és Dubuffet cinkosan összekacsint: – No, nézd csak! Nem is olyan rossz ez a Csaba gyerek! A „periférikus művészet” felfedezőitől ez persze komoly dicséret, mivel az afrikai maszkok, a gyermek rajzok, illetve a naiv művészek és elmebetegek alkotásait kisajátítva és a grand art-ba beemelve mégis csak ők forradalmasították a 20. századi képzőművészetet. Újítószellemű pályatársaikkal vállvetve egy gyökeresen megváltozott világhoz teremtettek adekvát, új esztétikát. A századelő és a második világháború utáni művészgenerációkhoz hasonlóan most az ezredforduló művészei is komoly kihívással kénytelenek szembesülni. Infláció, recesszió; szegregáció, diszkrimináció… növekvő erőszak mindenütt. Igazán büszkék lehetünk; szép, új világot teremtettünk. A gazdasági világválság és a globális klímaváltozás fenyegető réme rávetül a modern ember életére. Egocentrizmusunk törvényszerű következményei talán még időben ébresztenek rá bennünket, hogy mit is veszíthetünk. A tudomány és a művészet – jó esetben –egymás szövetségesei lehetnek. Míg az egyre táguló lehetőségek, vadonatúj technikai csodák birtokában a fiatal generáció részint még a kísérletezés útját járja, a váteszi szerepet az érettebb művész vállalja magára.
Az erdélyi születésű, Bukarestben és Bécsben iskolázott Fazakas Csaba – klasszikus képzettsége dacára – az expresszívebb irányzatok és az art brut elkötelezett híve. Ecsetje nyomán ez a „durva, meg nem szelídített, rejtőzködő művészet” is átlényegül. Pszichológiai, terápiás tanulmányiból – és persze saját élményeiből, tapasztalataiból – merítve nyers őszinteséggel, ám kvalitásos művészi eszközökkel tudósít az egyik legizgalmasabb színtérről: az ember belső világáról. Már csak az a kérdés, hogy hajlandók vagyunk-e követni őt és bátran szembenézni – önmagunkkal.
Sárosdy Judit
művészettörténész
