A pokol tornácán
Fazakas Csaba új sorozatáról
Bacchanália és Dionüszia. A pokol tornácán állunk. Bacchus és Dionüszosz csalogatja Hadészt: a danse macabre, a haláltánc előtt még együnk, igyunk, paráználkodjunk. Fazakas Csabának az elmúlt másfél évben festett drámai képeiről csak azért jutnak az ember eszébe az ógörög és római mitológia alakjai, mert vele beszélgetve megadta a kulcsszót: Dionüszosz. És talán azért is, mert a képeken szereplők meztelenségükben akár az antik világban is bujálkodhattak volna. Pedig szó sincs erről, Fazakas munkáinak helyszínei és történései a jelenre utalnak, szimbolikájuk napjaink valóságára, a darabjaira hulló, kollapszáló világra vonatkozik. A művész „nem színezi” a dolgokat, kórképe kegyetlenül őszinte. A képeknek címe sincs, a sorozatjelleg mégis egyértelmű. Ha lenne valamiféle cím, akkor Mészöly Miklós egy mondatával lenne kapcsolatban: „A pokol az embertől meleg”. A figuratív, reprezentatív elemeket és absztrakt jegyeket egyaránt felvonultató kompozíciók expresszivitása részben abból fakad, hogy az alkotás során folyamatosan jelen van a tudatalatti automatizmusa. A dinamikus kivitelezés, a szeles ecsethasználat feszültséget teremt a festőkartonon, miközben a „direkt beszéd”, a redukció jegyében kizárólag fekete olajfestéket használ.
A képeken szinte lüktet a fekete és annak számtalan árnyalata. A fehér alapra határozottan, gyors mozdulatokkal viszi fel alakjai kontúrját. A meztelen testek, büsztök, tomporok, ölek nászra vágynak. Az aktus előtt, alatt és után hol vágyakat gerjesztenek, hol kielégülnek, hol pedig megpihennek. Kinyílnak és összezárnak. Semmi szemérem nincs bennük, semmi félelem, ahogy a munkák kivitelezésekor a művész sem kifelé figyel, nem spekulál, nem akar tetszelegni.
Ezek a grafikai és festői jegyeket egyaránt felvonultató művek erős érzelmi reakciót váltanak ki a nézőből. Lesz, aki el fogja utasítani Fazakas vízióit, mondván, hogy azok a szeretkezést brutálisan jelenítik meg. Ez így nem igaz. A kivitelezés módja lehet brutális, de a látvány a valóságra épülő. A művésznek nem az a dolga, hogy finomkodjon. Ahhoz ott a cukrászda. Aki pedig Ámor nyilaira vágyik, az inkább menjen múzeumba. A figurákat úgy élteti, hogy egyben törli őket. A háttér fehér alapján kirajzolódó alakokat lefesti, átírja, sokszor szinte kiradírozza a képtérből. Így fontosabbá válik a rétegelt, takaró rajzolat, a lélekből ösztönösen, vadul kanyargó ecsetpászma és vonal. A vonal morfológiája. A kartonon az ecset olyan sebesen dolgozik, oda-vissza járása olyan gyors, ahogy test mozog a testben. Sokszor pasztózusan folyik az olaj. Festékpatakok kanyarognak, csurgat, csöppent és fröcsköl (drip painting), heves gesztusok járják násztáncukat. A felszín rezdüléseinek csak akkor lehetünk tanúi, ha közel megyünk a képekhez. Ebben a mikrovilágban tektonikus rétegeket és apró, ismétlődő motívumokat láthatunk. Olyan, mintha az alak sziluettje körül hullámossá gyűrődött volna a felszín, másutt csónak/pajzs alakot formázó finom motívumok jelennek meg. Átírja a figurákat, újabb és újabb rétegekkel borítja őket, kitakar részleteket, villogtatja a fehéret. A mélyfekete és a világító fehér kontrasztjára épít, ahogy egy képtéren belül összeugrasztja a figurális és az absztrakt részleteket. A kontrapunkt néha úgy enged el, hogy a liánosan kanyargó vonalak és ecsetsávok darabjaira törik a figurális elemet, maga az emberi test is absztrahálódik. Ez a test lehet ínasan szikár, csontig soványodott és lehet telt, felfújt, elhízott, mohóságról árulkodó. Sokszor nem is fontos, hogy az alak nő vagy férfi. Nem mindig tudjuk, hogy a holdsarló alakú, félrebillenő, debilis fejek kihez tartoznak. Nem tudjuk, hogy tágra nyílt szemeik látnak-e valami perspektívát ebben a világban. Van, hogy Küklopszként, egyszemű lényként jelenik meg a fonalakból sodort, szárnyas figura. Más képeken sem tartoznak a szemekhez arcok, csak töredezett vonalak határolják azokat. A figurák szétesnek. Már az aktus sem tartja össze őket, csak vegetálnak a lét peremén. Árnyalakok sovány kezei tapogatóznak, fogódzót keresnek a homályban. Van, ahol az oda-vissza folyatott festék bandázsolja, gúzsba kötözi az alakot, máshol mintha érrendszert rajzolna ki a száraz bőrre. Nagy itt a magány. Nem sok minden történik az aktuson kívül. Többen halat esznek, pontosabban: zabálnak. Hiába van az asztalon halkés, felemelt kezükkel ejtik szájukba a halat. Van, hogy egy szárnyas lény egyszerre kettőt. Semmi angyali nincs benne. Néha megjelenik, eloson egy pöttyös vagy csíkos macska, másutt egy hiéna ugatja a holdat. Egy fitos orrú, kalapos nő kivár. Lógó mellű, szintén kalapos társa viszont már egy másik figura nyakába pattan. A következő képen pedig a nyakban ülő nő szintén hallal eteti társát. Mindegy, hogy kik ők. Arcaik annyira lényegtelenek, hogy kezével a női szeméremtestnél matató férfi arca teljesen át van rajzolva, a művész annyira belefirkált abba, hogy olyan mintha egy átlyuggatott maszkot viselne. Eltűnik az arc, eltűnik a lélek.
Fazakas Csaba utolsó sorozata nem sok jóval bíztatja a nézőt. Ám, nem is az a dolga, hogy kedvre derítsen minket, hanem az, hogy pontosan fogalmazza meg mondandóját a világ dolgairól. Igen, ilyen (is) a világ. Van, aki képes ezt deklarálni, van pedig, aki elbújik az igazság elől. Innen, az asztal másik oldaláról úgy tűnik, hogy Fazakas nagy és kacskaringós utat tett meg, amíg eljutott a mostani összegzéshez. Egyértelmű, hogy a kamaszkori profi képzésen túl sokat tanult Mircia Dumitrescutól, de ez kevésnek bizonyult számára, más mestereket keresett és talált. Egy kevés Picasso ugyanúgy jelen van munkáiban, mint a bécsi Arnulf Rainer és Adolf Frohner szellemisége. És természetesen jelen van a francia Jean Dubuffet, aki kitalálta az art brut fogalmát. Jelen van az az érzés, ami a naivoknál kontrollállatlanul őszinte és jelen van az a nyers, kegyetlen, a lélek rejtett zugaiból feltörő kitárulkozás és önmegmutatás, ami részben az elmebetegek, retardáltak sajátja. Az utóbbi módszertanát követve sokszor szándékosan el akarja felejteni azt, amit elsajátított, illetve ezt a tudásanyagot rábízza a tudatalatti mesterkéletlen automatizmusára. Ezeket a pólusokat próbálja ütköztetni és egybe olvasztani. Fazakas Csaba jó úton jár. Tudom ezt abból, hogy új művei előtt nem lehet csak úgy elsétálni. Megérintik az embert, hatással vannak rá. Deklarálnak és arra kényszerítik a nézőt, kiállítása látogatóját, hogy elgondolkozzon. Ha már megváltást nem ígér, mi más lenne a művészet dolga?
Kozák Csaba
művészeti író
Fazakas Csaba új sorozatáról
Bacchanália és Dionüszia. A pokol tornácán állunk. Bacchus és Dionüszosz csalogatja Hadészt: a danse macabre, a haláltánc előtt még együnk, igyunk, paráználkodjunk. Fazakas Csabának az elmúlt másfél évben festett drámai képeiről csak azért jutnak az ember eszébe az ógörög és római mitológia alakjai, mert vele beszélgetve megadta a kulcsszót: Dionüszosz. És talán azért is, mert a képeken szereplők meztelenségükben akár az antik világban is bujálkodhattak volna. Pedig szó sincs erről, Fazakas munkáinak helyszínei és történései a jelenre utalnak, szimbolikájuk napjaink valóságára, a darabjaira hulló, kollapszáló világra vonatkozik. A művész „nem színezi” a dolgokat, kórképe kegyetlenül őszinte. A képeknek címe sincs, a sorozatjelleg mégis egyértelmű. Ha lenne valamiféle cím, akkor Mészöly Miklós egy mondatával lenne kapcsolatban: „A pokol az embertől meleg”. A figuratív, reprezentatív elemeket és absztrakt jegyeket egyaránt felvonultató kompozíciók expresszivitása részben abból fakad, hogy az alkotás során folyamatosan jelen van a tudatalatti automatizmusa. A dinamikus kivitelezés, a szeles ecsethasználat feszültséget teremt a festőkartonon, miközben a „direkt beszéd”, a redukció jegyében kizárólag fekete olajfestéket használ.
A képeken szinte lüktet a fekete és annak számtalan árnyalata. A fehér alapra határozottan, gyors mozdulatokkal viszi fel alakjai kontúrját. A meztelen testek, büsztök, tomporok, ölek nászra vágynak. Az aktus előtt, alatt és után hol vágyakat gerjesztenek, hol kielégülnek, hol pedig megpihennek. Kinyílnak és összezárnak. Semmi szemérem nincs bennük, semmi félelem, ahogy a munkák kivitelezésekor a művész sem kifelé figyel, nem spekulál, nem akar tetszelegni.
Ezek a grafikai és festői jegyeket egyaránt felvonultató művek erős érzelmi reakciót váltanak ki a nézőből. Lesz, aki el fogja utasítani Fazakas vízióit, mondván, hogy azok a szeretkezést brutálisan jelenítik meg. Ez így nem igaz. A kivitelezés módja lehet brutális, de a látvány a valóságra épülő. A művésznek nem az a dolga, hogy finomkodjon. Ahhoz ott a cukrászda. Aki pedig Ámor nyilaira vágyik, az inkább menjen múzeumba. A figurákat úgy élteti, hogy egyben törli őket. A háttér fehér alapján kirajzolódó alakokat lefesti, átírja, sokszor szinte kiradírozza a képtérből. Így fontosabbá válik a rétegelt, takaró rajzolat, a lélekből ösztönösen, vadul kanyargó ecsetpászma és vonal. A vonal morfológiája. A kartonon az ecset olyan sebesen dolgozik, oda-vissza járása olyan gyors, ahogy test mozog a testben. Sokszor pasztózusan folyik az olaj. Festékpatakok kanyarognak, csurgat, csöppent és fröcsköl (drip painting), heves gesztusok járják násztáncukat. A felszín rezdüléseinek csak akkor lehetünk tanúi, ha közel megyünk a képekhez. Ebben a mikrovilágban tektonikus rétegeket és apró, ismétlődő motívumokat láthatunk. Olyan, mintha az alak sziluettje körül hullámossá gyűrődött volna a felszín, másutt csónak/pajzs alakot formázó finom motívumok jelennek meg. Átírja a figurákat, újabb és újabb rétegekkel borítja őket, kitakar részleteket, villogtatja a fehéret. A mélyfekete és a világító fehér kontrasztjára épít, ahogy egy képtéren belül összeugrasztja a figurális és az absztrakt részleteket. A kontrapunkt néha úgy enged el, hogy a liánosan kanyargó vonalak és ecsetsávok darabjaira törik a figurális elemet, maga az emberi test is absztrahálódik. Ez a test lehet ínasan szikár, csontig soványodott és lehet telt, felfújt, elhízott, mohóságról árulkodó. Sokszor nem is fontos, hogy az alak nő vagy férfi. Nem mindig tudjuk, hogy a holdsarló alakú, félrebillenő, debilis fejek kihez tartoznak. Nem tudjuk, hogy tágra nyílt szemeik látnak-e valami perspektívát ebben a világban. Van, hogy Küklopszként, egyszemű lényként jelenik meg a fonalakból sodort, szárnyas figura. Más képeken sem tartoznak a szemekhez arcok, csak töredezett vonalak határolják azokat. A figurák szétesnek. Már az aktus sem tartja össze őket, csak vegetálnak a lét peremén. Árnyalakok sovány kezei tapogatóznak, fogódzót keresnek a homályban. Van, ahol az oda-vissza folyatott festék bandázsolja, gúzsba kötözi az alakot, máshol mintha érrendszert rajzolna ki a száraz bőrre. Nagy itt a magány. Nem sok minden történik az aktuson kívül. Többen halat esznek, pontosabban: zabálnak. Hiába van az asztalon halkés, felemelt kezükkel ejtik szájukba a halat. Van, hogy egy szárnyas lény egyszerre kettőt. Semmi angyali nincs benne. Néha megjelenik, eloson egy pöttyös vagy csíkos macska, másutt egy hiéna ugatja a holdat. Egy fitos orrú, kalapos nő kivár. Lógó mellű, szintén kalapos társa viszont már egy másik figura nyakába pattan. A következő képen pedig a nyakban ülő nő szintén hallal eteti társát. Mindegy, hogy kik ők. Arcaik annyira lényegtelenek, hogy kezével a női szeméremtestnél matató férfi arca teljesen át van rajzolva, a művész annyira belefirkált abba, hogy olyan mintha egy átlyuggatott maszkot viselne. Eltűnik az arc, eltűnik a lélek.
Fazakas Csaba utolsó sorozata nem sok jóval bíztatja a nézőt. Ám, nem is az a dolga, hogy kedvre derítsen minket, hanem az, hogy pontosan fogalmazza meg mondandóját a világ dolgairól. Igen, ilyen (is) a világ. Van, aki képes ezt deklarálni, van pedig, aki elbújik az igazság elől. Innen, az asztal másik oldaláról úgy tűnik, hogy Fazakas nagy és kacskaringós utat tett meg, amíg eljutott a mostani összegzéshez. Egyértelmű, hogy a kamaszkori profi képzésen túl sokat tanult Mircia Dumitrescutól, de ez kevésnek bizonyult számára, más mestereket keresett és talált. Egy kevés Picasso ugyanúgy jelen van munkáiban, mint a bécsi Arnulf Rainer és Adolf Frohner szellemisége. És természetesen jelen van a francia Jean Dubuffet, aki kitalálta az art brut fogalmát. Jelen van az az érzés, ami a naivoknál kontrollállatlanul őszinte és jelen van az a nyers, kegyetlen, a lélek rejtett zugaiból feltörő kitárulkozás és önmegmutatás, ami részben az elmebetegek, retardáltak sajátja. Az utóbbi módszertanát követve sokszor szándékosan el akarja felejteni azt, amit elsajátított, illetve ezt a tudásanyagot rábízza a tudatalatti mesterkéletlen automatizmusára. Ezeket a pólusokat próbálja ütköztetni és egybe olvasztani. Fazakas Csaba jó úton jár. Tudom ezt abból, hogy új művei előtt nem lehet csak úgy elsétálni. Megérintik az embert, hatással vannak rá. Deklarálnak és arra kényszerítik a nézőt, kiállítása látogatóját, hogy elgondolkozzon. Ha már megváltást nem ígér, mi más lenne a művészet dolga?
Kozák Csaba
művészeti író
The Conqueror the Gates of Heaven
- about Csaba Fazakas’ plate-lithographs -
Is there an easily permeable gate of clouds? And why to open it by force? If we get an entry to the empire of heaven, then where and whom to can we get to? Csaba Fazakas, already indicating in the titles of his series, looks for one of the basic raisings of Existentialism, dated for the end of the first third of the last century, that is he responds to man’s chosen fate. Though, it is true that man is “sentenced to freedom” (Sartre), he has the possibility to choose, but – living with this freedom, blessed by independence – his road leads through the gates
of fear, loneliness, fragility of life toward nothing, toward death. The artist has passed round the same approach in his cycle, On the Portico of Inferno, though in that case he applied the means of painting. Fazakas is an outspoken creator (it is fair if an artist, interpreting reality, is thinking in insulting paraphrases, and does not care that it may hurt the aesthetical, ethical sensibility of the spectator/voyeur), as, filtering through his mentality, he present for us such a world which has nothing to do with our images about the “upper” world, about Paradise.
The present series include 96 drawings (43 are already executed) and there are 28 plate-lithographs in the catalogue. Their sizes are 42x28 cm, some of them are 220x110 cm large. The laconism of the black-and-white colors is loosened by the intermediate phases of transitions and shades. Within the easily marked frames of rectangles, the artist constructs dynamically, there is not any sign of hesitation, while the picture field keeps its balance all the time. Sometimes he works out the whole surface, minutely executes each square centimeter of the picture, another time he lets the background take breath, counterpointing with the spotty, block-like motives. Many a time monochrome fields appear in the picture, but the uninhabited islands, inclusions do not raise the feeling of want in us. At him the lines run away, dance violently, verticals, horizontals and diagonals intersect each other, whirling wildly. They intertwine like wire nets, bind hand and foot, bandage and separate from the other fragments. Sometimes they organically bend like lianas, another time they fall like raindrops, like short lines, in the meantime they separate and join motives. In other cases they function like patterns, unknown punctuation-marks, forgotten hieroglyphs waiting for clue. However, the main character is always one/more massive, amorphous stain/spot, which stretches itself like an amoeba, trying to loosen its own locked feature, but it also can be a rough-and-ready, emblematic human figure. The defenseless, screaming figure can appear in his entirety, having the head, face, eyes, trunk, back, legs, phallus, womb. However, over the genitals, the most important part of the body is the immense loneliness of the hand, the hands. These thin, bony, dried-out hands (often look like animal claws) wait for help, touch, embrace before they would finally waste away. At Fazakas it is not true that “eye is the mirror of the soul”, but rather the creative human hand. There is a vast hunger for love in these pictures. Desire and unfulfilled illusion are present at the same time. Besides the representatives of the collapsing human world, those of animal life appear in the sponged nature in his context. There is a fish/dolphin shape, a dog/jackal and also a lamb/kid still developing in safety in the animal uterus, which can be regarded as a biblical reference, too. The wounded, defenseless human figure (or his detail) is many a time puffy, asymmetrically round (he has nothing to do with the descriptions, known from history /Auswitz-Birkenau/ or literature /Knut Hamsun: Hunger/, as we know that starvation can be manifested in different ways). Another time the figure is locked into a letter H, but in other cases the body is broken like the human spinal column. His way of representation is far from idealized approach, but it is an exact mirror of an age and a diagnosis as well.
It is (also) particular in the art of Csaba Fazakas that he can combine the abstract, non-figurative approach and the figurative representation within a single picture. His series, the Trying to Open by Force the Gate of Clouds, apply the means of automatic writing and that of Tasism and the elements of spontaneity, calligraphy at the same time. He can construct the way that he gives a chance to the suggestion of the given moment, to luck, to the automatism of the subconscious. He works intensively with dynamic elements, composes essentially, directly, loudly in the sign of Expressionism, and the immediate, actual reaction given for the things of the world by the graffities is not far from him. In his works the roughness of Art brut, declared by Dubuffet, is also present, just like the sincere, uncontrolled openness of the insane, retarded people (with whom he professionally dealt), which can be seen in their drawings and paintings. Picasso, Arnulf Rainer and Adolf Frohler can be considered his spiritual predecessors. However, the point is that his activity cannot be mistaken for that of other artists, because he consequently walks on his own way.
Csaba Kozák
art writer
- about Csaba Fazakas’ plate-lithographs -
Is there an easily permeable gate of clouds? And why to open it by force? If we get an entry to the empire of heaven, then where and whom to can we get to? Csaba Fazakas, already indicating in the titles of his series, looks for one of the basic raisings of Existentialism, dated for the end of the first third of the last century, that is he responds to man’s chosen fate. Though, it is true that man is “sentenced to freedom” (Sartre), he has the possibility to choose, but – living with this freedom, blessed by independence – his road leads through the gates
of fear, loneliness, fragility of life toward nothing, toward death. The artist has passed round the same approach in his cycle, On the Portico of Inferno, though in that case he applied the means of painting. Fazakas is an outspoken creator (it is fair if an artist, interpreting reality, is thinking in insulting paraphrases, and does not care that it may hurt the aesthetical, ethical sensibility of the spectator/voyeur), as, filtering through his mentality, he present for us such a world which has nothing to do with our images about the “upper” world, about Paradise.
The present series include 96 drawings (43 are already executed) and there are 28 plate-lithographs in the catalogue. Their sizes are 42x28 cm, some of them are 220x110 cm large. The laconism of the black-and-white colors is loosened by the intermediate phases of transitions and shades. Within the easily marked frames of rectangles, the artist constructs dynamically, there is not any sign of hesitation, while the picture field keeps its balance all the time. Sometimes he works out the whole surface, minutely executes each square centimeter of the picture, another time he lets the background take breath, counterpointing with the spotty, block-like motives. Many a time monochrome fields appear in the picture, but the uninhabited islands, inclusions do not raise the feeling of want in us. At him the lines run away, dance violently, verticals, horizontals and diagonals intersect each other, whirling wildly. They intertwine like wire nets, bind hand and foot, bandage and separate from the other fragments. Sometimes they organically bend like lianas, another time they fall like raindrops, like short lines, in the meantime they separate and join motives. In other cases they function like patterns, unknown punctuation-marks, forgotten hieroglyphs waiting for clue. However, the main character is always one/more massive, amorphous stain/spot, which stretches itself like an amoeba, trying to loosen its own locked feature, but it also can be a rough-and-ready, emblematic human figure. The defenseless, screaming figure can appear in his entirety, having the head, face, eyes, trunk, back, legs, phallus, womb. However, over the genitals, the most important part of the body is the immense loneliness of the hand, the hands. These thin, bony, dried-out hands (often look like animal claws) wait for help, touch, embrace before they would finally waste away. At Fazakas it is not true that “eye is the mirror of the soul”, but rather the creative human hand. There is a vast hunger for love in these pictures. Desire and unfulfilled illusion are present at the same time. Besides the representatives of the collapsing human world, those of animal life appear in the sponged nature in his context. There is a fish/dolphin shape, a dog/jackal and also a lamb/kid still developing in safety in the animal uterus, which can be regarded as a biblical reference, too. The wounded, defenseless human figure (or his detail) is many a time puffy, asymmetrically round (he has nothing to do with the descriptions, known from history /Auswitz-Birkenau/ or literature /Knut Hamsun: Hunger/, as we know that starvation can be manifested in different ways). Another time the figure is locked into a letter H, but in other cases the body is broken like the human spinal column. His way of representation is far from idealized approach, but it is an exact mirror of an age and a diagnosis as well.
It is (also) particular in the art of Csaba Fazakas that he can combine the abstract, non-figurative approach and the figurative representation within a single picture. His series, the Trying to Open by Force the Gate of Clouds, apply the means of automatic writing and that of Tasism and the elements of spontaneity, calligraphy at the same time. He can construct the way that he gives a chance to the suggestion of the given moment, to luck, to the automatism of the subconscious. He works intensively with dynamic elements, composes essentially, directly, loudly in the sign of Expressionism, and the immediate, actual reaction given for the things of the world by the graffities is not far from him. In his works the roughness of Art brut, declared by Dubuffet, is also present, just like the sincere, uncontrolled openness of the insane, retarded people (with whom he professionally dealt), which can be seen in their drawings and paintings. Picasso, Arnulf Rainer and Adolf Frohler can be considered his spiritual predecessors. However, the point is that his activity cannot be mistaken for that of other artists, because he consequently walks on his own way.
Csaba Kozák
art writer
